761. nap – Három az egyben
Ma halmoztam az élvezeteket. Na nem úgy, mint ahogy azt egyes, sikamlós fantáziával megáldott emberkék gondolnák. Sajnos nem úgy. De azért még így se panaszkodhatok.
Színpadi harcon végre összeálltak a jeleneteink. Letisztult a színpadra állítás, kialakultak a plusz gagek, összeállt a kép. És Paul szerint a harc részek is ott vannak a szeren, úgyhogy különösebben nem kell aggódnunk. Ami azért is jó, mert megvan végre a dátum. Május 17-én számot adhatunk a tudományunkról.
Aztán irány a Salsa óra. Gondoltam ezúttal az egyszerűbb útvonalon megyek, nem túlhaladva. Csakhogy ahol én úgy gondoltam, hogy majd jól jobbra fordulok, ott hatalmas tiltó tábla volt. Aztán nem sikerült jobbra kanyarodni még egész sokáig, gondoltam, akkor visszakanyarok a másik irányból, de ott meg balra nem lehetett fordulni. Így gyakorlatilag megkerültem az egész belvárost és ugyanoda lyukadtam ki, ahonnan elindultam, kezdhettem a kört előről, de addigra már késésben voltam. Meg persze ideges. Aztán parkolóhelyet se volt könnyű találni. Végül vagy negyed óra késéssel estem be, de szerencsére csak utánam pár perccel kezdődött az óra, mert a tanárunk is késett.
Eredetileg maradni terveztem az óra után is, különösen, hogy Stefkával összebeszéltünk ez ügyben. Bár mire végül bejelentkezett, hogy most indul, már épp a hazamenetel gondolatával kacérkodtam éppen. Aztán pont jó időzítéssel jöttem le az emeletről egy pohár vizet kérni a bárnál, hogy elcsípjem. Egy darabig néztük odafent az órákat, mert az élő zene csak jóval később kezdődött odalent.
Kipróbáltuk aztán azt is, még táncoltunk is egy kicsit. Sajna a csoporttársak addigra megszöktek, de cserébe befutottak hárman azok közül a csajok közül, akiket Mattel való ittjártunkkor ismertem meg. Így már kicsit változatosabb volt a társaság. Táncolgattunk egy darabig, aztán Stefka felhúzódott megint az órákat figyelni. Igazából arra fájt a fogunk, amikor már odafent is össztánc van, de azt még fél 11 felé sem tudták produkálni ezúttal, mert még akkor is órák voltak. Még lejtettünk egyet odalent, közben szabadkoztam Stefka előtt, hogy nem voltam én legutóbb annyira berúgva, hogy ezt a most nem annyira zenét jónak értékeljem, tehát nyilván nem mindig ugyanaz a menetrend. Azért szerencsére nem bánta, hogy eljött. Sőt, megbeszéltük, hogy még más salsa helyeket is felderítünk együtt.
760. nap - Level 3
A mai nap mozgalmas volt. Mehettem volna statisztálni egy filmbe, de nem volt elég nekik, hogy 6-7 óra felé kellett volna kezdeni reggel, még azt sem tudták garantálni, hogy az első Advanced Page to Stage órámra este hétre odaérek a belvárosba. Így inkább nemet mondtam. Ha ezzel elszalasztottam egy alkalmat, hát kisnyúl. Bár bízom benne, hogy lesz még máskor is ilyen, talán még jobb is.
Így viszont közönséges munkanap várt rám, amit csak annyi színesített, hogy délben átmentünk az indiaiba kajálni Marcin utolsó ebédje ürügyén, meg meghallgattuk a búcsúbeszédét kettő tájban. Aztán a nap szép lassan el is telt. Nem sokat voltam itthon, mert időben be akartam érni a suliba, tisztázandó, van-e egyáltalán helyem az új csoportban. És mivel nem akartam vezetni, hát a megbízhatatlan buszközlekedést is be kellett tervezni a menetrendbe.
Szerencsére a helyem meg volt és pár nevet látva a listán úgy tűnt, abba a csoportba kerültem, amelyikbe akartam, merthogy megint kettőt indítottak és a másik más helyszínen volt. Amíg vártam, a színpadi harcra magoltam a szövegem. Na jó, inkább csak olvasgattam. Szerencsére úgy is a kobakomban maradnak lassan még Shakespeare kacifántos óangol sorai is. Aztán elkezdett szállingózni a társaság. Először Steven és Dara, majd Sue. Ők új arcok voltak. Ettől függetlenül azonban nem játszottam a megszeppent kisegeret, hanem beszélgetésbe elegyedtem velük. (Lám valami haszna csak van ezeknek az óráknak, már nem feltétlenül bújok el mindig idegen környezetben. Vagy lehet, hogy ez csak egy szerep, ami a helyszínhez társul?) Aztán a többiek is befutottak az új tanárunkkal egyetemben. Sikerült összehozni a „mesterhármast”. Gene és Charlotte után ezúttal Oonagh lett a tanárunk, rendezőnk, mesterünk, vagy minek nevezzük. Az új arcok már dolgoztak vele és jó véleménnyel voltak róla. Nekünk új élmény volt a vele való találkozás.
Mit ne mondjak, mindegyikük más személyiség, másként tanít. Gene egy örökmozgó energiagombóc, Charelotte a kemény kritikus után Oonagh elsőre kicsit harmatos virágszálnak tűnt. Egészen addig míg először ki nem eresztette a hangját a hangszallagok bemelegítésénél. A kissé meditatív jellegbe hajló lélegezz mélyeket, hunyd le a szemed és vedd észre, hol vagy görcsös, hogy érzed magad az adott pillanatban kezdés nekem nem egészen feküdt. Az utána „és akkor most rázzuk ki magunkból a napot” még kevésbé. De talán csak elsőre furcsa ez az új módszer.
Bemelegítésnek játszottunk kicsit a nevekkel. A szokásos: kiáltsd a neved, adj jelzőt a nevedhez, adj jelzőt és mozgást a nevedhez, majd a labdázós játék egy kicsit összetettebb verziója következett ami a nevek megtanulása mellett az összpontosítást is szolgálta.
Hogy ez után pontosan mi volt a menetrend, bevallom már nem emlékszem (nem azért, mert olyan sokat ittam volna később az est folyamán, hanem mert megint alapos lemaradásból írom a kis beszámolóm). Rémlik, hogy megint játszottuk a mesélj egy történetet, de szavanként a partnereddel. Volt, akivel akadozva ment csak, volt, akivel jól boldogultam. Volt olyan is, hogy belelendültem az Egyszer volt, hol nem volt.. kezdet rám eső részébe. Aztán már nagyobb csoportban kellett ugyanígy mesélni random kapott témára. A legnehezebb feladat azonban az volt, amikor négyünket felállított a színre, a többiek figyeltek, ő meg „vezényelt”. Akire rámutatott az beszélt, belekezdve egy improvizált történetbe egészen addig, míg valaki másra nem mutatott. Akkor az előzőnek azonnal el kellett akadni, a másiknak meg az utolsó szót követve kellett felvennie a fonalat. Itt már épp elég volt arra figyelni, hogy az ember ne essen ki, ne bakizza el az átváltásokat, de a tetejébe még nem ártott úgy alakítani a történetet hogy az jó lehetőséget teremtsen a folytatásra. Megizzasztott minket.
Az óra végén megint „meditáltunk” egy kört, majd trükkösen megtapsoltuk magunkat, aztán szélnek eresztett bennünket az utolsó pillanatban még benyögve, hogy ja, az elkövetkező két hétben ő nem lesz, csak egy helyettes. Na így nehéz lesz megszokni az új módszereket.
Ugyan a fiúk kérdezték, beülünk-e valahova, én viharoztam a Czeck Innbe, remélve, hogy ott van még a Marcint búcsúztató gyülekezet. Azt hittem fent lesznek majd. Végig is araszoltam ott a tömegben ahol épp Szlovákia szerepelt valami csapatsportban úgyhogy nagy volt a hangulat, ellenben a népek sehol. Végül odalent találtam meg őket. Becserkésztem egy szabad széket, kaptam némi sört miután megnyugodtak, hogy én kajálni nem akarok. Még egy Sligoviczát (vagy hogy kéne azt írni) is lehúztam, ahogy azt illik, hogy megmutassam nekik, hogy kell az ilyet inni. Ám sokáig itt már nem maradtunk. A társaságnak mehetnékje támadt. Összedobták a számlát aztán kiszállingóztunk. Eddigre már Tess és két volt kolléga is csatlakozott hozzánk. A lustábbja taxit fogott, hogy átmenjenk a Howling at the moonba, mi páran átgyalogoltunk. Mondjuk nem volt rövid séta, de épp nem esett, úgyhogy nem bántuk. Közben még ugrattuk is egymást Stefkával meg a srácokkal, a tetthelyre érve pedig a hely szellemének jegyében megvonyítottuk az épület oldalára festett holdat. Innentől kicsit nehezebben is engedtek be minket a biztonságiak, de azért sikerült bejutnunk.
A hely maga érdekes volt. Több emeleten át húzódó, eklektikus elrendezésű belső tér néhány érdekesebb dekorációs fogással, parányi táncparkettel. Szereztünk egy italt Stefkával aztán már épp fel akartuk deríteni a terepet, mikor Mark elkezdte keresni a kabátját. Mikor mondta, hogy ott volt a széken, megjegyeztem neki, hogy valaki nemrég elvitt onnan egy kabátot, de sajnos annyira nem figyeltem, hogy megismerjem a fószert, meg hát lehet, hogy az az ipse tényleg csak a saját kabátját gyűjtötte be. Mint utólag kiderült, merthogy szerencséje lett Marknak és meglett a ruhadarab, valóban begyűjtötte valaki, bár cseppet sem biztos, hogy véletlenül.
Aztán összeterelődött a társaság. Eleinte Stefkaval és Kasiaval, meg Jacintával voltam egy társaságban, kiegészülve olykor egy-két másik kollégával. De aztán az előbbi kettő hazaindult, utóbbi meg kezdett a karácsonyi szintre ittasodni, én meg nem akartam megint a támasza lenni. Marcin felesége is ott volt egy darabig, de aztán egyedül hagyta a férjét mulatni. Holnap egyébként is a ő búcsúbulija lesz.
Valamivel később leszállingóztunk a táncparkettre. Mint kiderült, a pincében volt egy nagyobbacska, bár dugig emberrel. Azért táncikáltunk egy keveset, beszélgetni már amúgy is egyre kevésbé lehetett az elfogyasztott alkoholmennyiség és a zaj hatására. Néha feltámadt ugyan a mehetnékem, de végül gyakorlatilag majdnem végig ott maradtam. Marius és Cherine felajánlotta, hogy osztozhatunk egy taxin, mert egy irányba tartunk valamennyien, de én úgy voltam vele, inkább hazamegyek a Nitelinkkel. Lehet, hogy kicsit körülményesebb, de olcsóbb. Igaz, kutyagolnom kellett egész sokat vissza, mert ez Marcin a belváros két ellenkező pontján választott vacsorahelyet és pubot. De nem volt vészes környék, nem esett, így nem bántam.
Akartam venni valami kaját, de a nyitva lévő boltokban csak aszott valamik voltak. Végül beneveztem egy hot dogra az utcai árusnál. Hát ilyen drága hod dogot se ettem még. És ahhoz képest nem is volt annyira jó, de cserébe pici. Vagy csak én vagyok telhetetlen? :)
Persze ettől ez még egy jó este volt. És szerencsére van egy napom, hogy kiheverjem, mielőtt vasárnap újra csihipuhizunk.
755. nap - Salsa suli
Megfertőzött Matt engem a Salsaval a második búcsúbuliján. Olyannyira, hogy elhatároztam, hogy én ezt meg akarom tanulni. De ezúttal nem csak az elhatározásig jutottam el, hanem a megvalósításig is. Utána néztem a neten, hol tartanak órákat. Nem volt kedvem hétköznapi késő esti programot szervezni magamnak, így a vasárnapot választottam az Odeonban, ahol ez az egész új szenvedély kezdődött. Elvégre a színpadi harc miatt ezeken a napokon amúgy is be kell mennem a városba. Akkor meg miért ne két legyet egy csapásra. Annyira már amúgy sem esünk túlzásba mostanában, hogy ne bírnám a táncitáncit szuflával.
Ma el is mentem „benevezni”. A tanfolyamdíj sem volt túl vészes. 50 euróért 6 alkalom dukál. Először csak négyen voltunk, ami kicsit meglepett, de aztán szép lassan szállingózni kezdtek az emberek. Kicsit beszélgetésbe is elegyedtem egy-kettővel. Végül majdnem fél órás késéssel kezdtük el, mert a tanárunk is késett. Bár Fernando addig is átmozgatott minket egy kicsit, meg elkezdte velünk az alap lépéseket.
Én hamar rákaptam a dologra. Jól is tanítottak minket, apró darabokra bontva a lépéseket és amúgy sem volt túl bonyolult, vagy találtam még egy olyan dolgot, amihez van érzékem. Utána meg még néztük egy kicsit a haladókat, ami még inkább azt súgta, kell ez nekem, jó lesz nekem ez az új elfoglaltság.
753. nap - Állandósítva
Majd két év után végre kiszabadultam a rövid távú szerződések ördögi őrlődéséből. Ma aláírtam végre az állandós szerződésemet. Igaz ezt már tavaly ősszel is ígérgették, meg a télen is. Aztán mikor kiderült, hogy Matt és Marcin is visszamegy Lengyelországba, onnantól folyamatosan ígérgették, hogy lezárjuk végre ezt a mizériát, csak még egy kicsit várjak. Mit tehettem, vártam. És közben persze majd megütött a guta, hogy megint ugyanaz a cirkusz, ahogy eddig mindig ha a szerződésemről volt szó. Most azonban még annyira se izgatták magukat, mint máskor, mondván elfoglalt a Munkaügy. Március 31-el járt le az előző szerződésem és csak mostanra sikerült kicserélniük egy 3 oldalas formaszövegben a nevet meg a dátumot. Ami persze csak április 27-e, vagyis Marcin távozása utáni. Ez csak azért gáz, mert így papíron lyuk van az előző és az állandó szerződés között. Persze lehet csak azért birizgálja ez a csőrömet, mert túl sokáig dolgoztam otthon ügyvéd mellett. Mindenesetre azért a menedzseremnél rákérdeztem. Ő azt mondta, ne aggódjak, elvégre a fizetésem megkaptam, meg amúgy is folyamatosnak számít majd a jogviszonyom. Mondjuk a mostani szerződésben kétszer is említik, hogy 2007. május óta vagyok a cégnél szerződéses, úgyhogy bízzunk benne, hogy ebből nem lesz gondom.
Az egyetlen pozitívum ezúttal az volt és ezért nem pörögtem be teljesen a tökölődésükön, mert már elkezdtek betanítani az új munkakörömbe, merthogy átkerülök egy másik részlegre Marcin helyére. Úgy voltam vele, ha már veszik a fáradságot az okításomra, akkor csak nem találják ki az utolsó pillanatban, hogy mégse kellek. Ez egyébként kvázi előrelépés ám mivel élhettek a bérbefagyasztás kifogásával, annak ellenére, hogy az a csoport jobban keres, én fizuemelést nem kapok. Ellenben végre jogosult leszek a magán egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási pénztárra. És jövőre nem nyúlhatják le a bónuszomat sem. Bár ez megint jellemző, hogy megvárták, hogy az idei kifusson. Igaz idén legalább kaptam valamicskét más jogcímen, de akkor is.
Lényeg a lényeg, úgy néz ki, a munkahelyem miatt most egy darabig nem kell aggódnom. Legalábbis nem annyira, mint eddig. Már csak gyorsan be kellene tanulnom az új dolgokba, hogy megmutassam nekik, micsoda bennem rejlő lehetőségeket fecséreltek el eddig. :)
Este kicsit meg is ünnepeltük ezt Seannal. Pókerpartira készült a haverjaival, de velem is bontott egy sört. És még egy jót beszélgettünk is. Nem csak melóról, hanem magánéletről is, ami kifejezetten jólesett. Na nem mintha megoldotta volna a problémáimat. De hiányoznak az ilyen baráti lelkizések, vagy akár csak mókázások és ezt a hiányérzetet most csökkentettük kicsit.
748. nap - Wexfordi túra
Kifogott rajtam az idei húsvét. Végre elmehettem volna valahova a hétvégére, mert nem volt órám. De valahogy elakadtam a szervezéssel. Először arra gondoltam, megyek ugyanoda, ahova a fiúk búvárkodni. Meg is kérdeztem Adamet, nyomozza ki, mennyibe fájna nekem a buli, de 200 euró feletti összeget mondtak, ami elvben csak a szállást és 2-3 kaját fedezett volna. Annyit meg nem akartam erre most kiadni. Majd valami komolyabb, külföldi utazásra inkább.
Következő lépésben körülnéztem olcsóbb szállás iránt. De vagy már mind le volt foglalva, vagy nem fogadtak el mást, csak Visa vagy Mastercardot, azom meg ugyan van, de otthon, amióta lejárt a régi. Kezd a hiánya égető lenni. Aztán néztem más uticélokat is, de valahogy nem tudtam magam elhatározni. Ennek persze az lett a vége, hogy itthon maradtam egyedül. Szombaton pihenőnapot tartottam, ahogy általában. Gyakorlatilag nem is csináltam sok mindent, de ilyen nap is kell a hétbe. Annak ellenére is, hogy az idő szép volt. Így nem csak a napot, de a napsütést is „elvesztegettem”. Vasárnap azonban már nem hagytam veszni. Felkerekedtem Wexfordba, ezúttal nem beszéltem le magam róla. Zsán tette ezt helyettem majdnem. Merthogy elsőre nem akart elindulni. Másodikra már életre kelt. Elmentem tankolni. Gondoltam, ha ott is vacakol, nem megyek túl messze, nehogy ott ragadjak valahol. De ekkor már jól viselkedett.
Az úton jól lehetett haladni, nem volt nagy forgalom. Úgy 2-2,5 óra alatt értem oda. Bár a vége felé már csak keveregtem, hogy megtaláljam a madár rezervátumot, ami végül nem is volt akkora nagy látványosság. Tovább tartott megtalálni, mint megnézni. Mindenesetre megint elkapott a kényszer, hogy kéne már egy GPS nekem.
Innen bementem a városba és ott sétáltam egyet. Nesze nekem húsvét vasárnap, minden zárva volt egy-két pub kivételével, oda meg mégsem akartam bemenni kávézni. Így csak a szendvicsemet nyammogtam el baktatás közben, meg templomokat és kikötőt fotóztam. Ami tetszett, az a folyótorkolat. Mert ez, legalábbis ezen a szakaszon, tényleg folyónak látszik, nem úgy mint a Liffey, ami akkorka, mint otthon Győrben a Rába.
Sokat nem időztem a városban. Megkérdeztem valakitől, merre induljak, aztán kimentem a Skanzenbe inkább. És ez bizony jó döntés volt. Mert hiába mű, legalábbis az épület része, mégiscsak természet. És még a napocska is ki-kiviggyant a felhők közül, ahova szemérmesen elbújt valahol félúton Dublin és Wexford között. Ettem is a kefét akkor útközben, hogy meg kéne inkább állni és élvezni, mint a felhők felé menni. De végül azért nem bántam meg. Azt hiszem, a képek is magukért beszélnek, hogy megér egy látogatást a hely.
Valamikor öt után értem a végére. Még ittam egy teát élénkítőnek, aztán összeszedtem Zsánt, hogy hazamenjek. A frászt hozta rám, mert először megint makacskodott egyet és csak a második vagy harmadik kísérletre dorombolt fel. Innentől csábíthatott bármi útközben, nem mertem megállni és kísérteni a szerencsémet. Még jó, hogy az átfolyós teahűtő mivoltomból sem támadt kínom, különben érdekes manővert kellett volna végrehajtanom. :) Így azonban gond nélkül hazaértem. S ha holnap is ilyen szép idő lesz, újra kimerészkedek. //Utólag elárulhatom, nem hogy szép idő nem volt, hanem esett. Így az ismerős négy falat kellett választanom ismét. Pech.//
741. nap - Salsa night
Lassan hozzáedződhetnék már Paul utolsó pillanatban befutó értesítéseihez. Ma éjjel is bepottyant egy, hogy egy órával később kezdünk, de csak reggel kaptam meg, mert éjszakára kinyomtam a telóm. Nem is azzal volt igazán a baj, hogy később kezdtünk, hanem hogy így késésben voltam utána, a Mattel és Kasiaval megbeszélt találkozómra a Czeck Innben.
Mellesleg a színpadi harc megint jó móka volt, bár Paul minden ígérete ellenére még mindig nincs meg a pusztakezeshez a jelenetünk. Ellenben megint „forgattunk”, ezúttal Jonathan és Owen rapier és tőr harcát először 3 kamerával, aztán még fentről vágóképekhez. Érdekes volt. Kíváncsi vagyok, ez hogy mutat majd, ha Jonathan összerakja. Mert az eddigiek bizony nagyon ott vannak a szeren. Kár, hogy a mi pusztakezesünkről még nincs ilyen. Bár terveztük, először egy felvétel hiányzott, aztán meg valahogy elmaradt. De talán még lesz rá alkalom.
Na de vissza az estéhez. Matt már a második sms-t küldte, mire odaértem kb. 10 perc késéssel. Ráadásul válaszolni se tudtam menet közben, míg elértem, hogy Paul kiengedjen, mert aznap csak mi voltunk az épületben, mert nem volt pénz a telefonkártyámon. De szerencsére nem kerültük el egymást. Kicsit ugyan viseltes volt. Szó szerint átbulizták a haverjaival az éjszakát, a napkeltét Brayben azon a hegyen köszöntve, amit nekem még mindig nem sikerült megmásznom. Ennek és Kasia késésének ellenére is kikért egy kör abszintot. Én se voltam a toppon, kétszer is magyarul szóltam neki, hogy kérjen nekem is egy pohár vizet, mire leesett, hogy ezt nem fogja megérteni. :D Persze talán azért kattant át a kapcsoló a fejemben, mert ő meg lengyelül, vagy legalábbis szlávul tárgyalt a pincér csajjal. Ki tudja.
Szépen megpirongattuk az italunkat, bár a huzatnak hála párszor kialudt a kanálban a cukorra öntött lángoló szesznemű, végül azonban csak meg tudtuk inni, ahogy azt illik. Szerencsére ezúttal nem csak én óvatoskodtam vele, hanem ő is, a más- avagy talán még aznapossága miatt. Kasia helyett aztán nemsokára csatlakozott hozzánk az egyik barátja. Sörrel öblögettük az abszintot beszélgetés közben. Később pedig áttettük a székhelyünket az Odeonba. Eredetileg ennél a helyszínváltásnál terveztem lepattanni. Utólag örülök, hogy nem tettem.
Csatlakoztunk Kasiahoz és azokhoz a barátaihoz, akik már ott voltak. A társaság rohamos iramban kezdett nőni. Hamarosan már teljesen elfoglaltuk a terem egyik végét. Az egyetlen baj – legalábbis számomra – az volt, hogy a többség lengyel volt, így többnyire lengyelül beszéltek. Bár azért szerencsére igyekeztek engem is bevonni a társalgásba, bár volt, aki következetesen lengyelül mondta a magáét nekem és nem esett le neki, hogy szavát se értem.
Kasia egy idő után megszökött. Legalábbis arra az időre, amíg hazarohant és elintézett egy telefont a barátjával. Nem értettem ugyan a logikát, ahogy azt sem, hogy miért tartja még fent azt a kapcsolatot, ami már szemmel láthatólag, lásd a pénteki megrogyását, már nem hogy előnyére, de kárára van, de ez persze az ő dolga. Párunkat viszont magával ragadott a zene. Táncolni kezdtünk annak ellenére, hogy gőzünk nem volt róla, hogy is kellene salsát járni, merthogy brazil est volt élő zenével. Az egyik csajt aztán „elragadta” egy srác. Lejtettek egy keveset, majd felinvitált minket az emeletre, ahol igazi salsát jártak. A társaság nagy részét meg is táncoltatta a pasas. Pontosabban csak engem felejtett ki jellemzően. Kedvem lett volna reklamálni, hogy nekem még lóg egy tánccal, de végül nem tettem. Inkább odalent táncikáltam tovább a többiekkel.
Folyamatosan tolódott a háttérbe az a tény, hogy másnap dolgoznom kell. Jól éreztem magam, nem akartam még hazamenni. Először az 10 tájban gondoltam lelépni, aztán az utolsó busszal, aztán az első Nitelinkkel, mert úgy tudtam, péntek, szombat kivételével csak az első és az utolsó megy. Egy tempós ügetés után időben oda is értem a megállóba, de ott nem hogy az én buszom, de egyetlen más járat se volt. Kétségbeesetten tipródtam, mígnem a táblák egyike rádöbbentett, vasárnap egyáltalán nincs éjszakai járat. Átrohantam a Luashoz, hátha abból elkapom az utolsót, de vasárnap persze az se fél egyig jár, csak fél tizenkettőig. Innentől két választásom volt. Vagy fizetek egy vagyont egy taxiért, vagy fizetek egy vagyont egy ágyért valamelyik hostelben és reggel megyek haza. Előbbi mellett döntöttem, bár nagyon szívtam a fogam. Visszagyalogoltam a hídon túlra. A végén a Dame Streeten fogtam egy szimpatikus taxit. Szerencsére nem volt annyira vészes a végösszeg, mint hittem, de még így is fájt kiadni rá a (tanuló)pénzt. Így ez az este is megkapta a keserédes ízt, bár azt kell mondjam, megfertőzött a salsa. Most már értem, miért tanulgatják, vagy tervezik tanulni olyan sokan. Még az is lehet, hogy én is beállok ebbe a sorba.
739. nap - Matt búcsúbulija
A hét utolsó napja kicsit furcsára sikeredett. Mint derült égből teherautó Kasia összeomlott az irodában. Egyszer csak azt vettem észre a zenehallgatáson túlról, hogy kétségbeesetten zokog. Kérdezték ugyan, hogy mi baja, de mindenkit elhessegetett. Annyi ereje azonban először nem volt, hogy kimenjen. Végül kinyögött annyit Claudiának, hogy szeretne hazamenni, aztán Christine segítségével elhagyta a hodályt. Nem telt bele két perc, már pattogott a HR, hogy Kasia szó nélkül hazament, meg különben is mi baja volt, stb. Mi csak néztünk, mint a moziban aznap már másodszor. Ki a fene rohant ezzel rögtön a HR-hez? És miért nincs jobb dolguk nekik annál, hogy ezzel foglalkozzanak? Hol van például a szerződésem? Arra bezzeg nincs idejük. Közöltük velük, hogy igenis engedélyt kért a távozásra, mást nem fűztünk hozzá. Pedig sokan találgatták, hogy mi történhetett vele. Attól féltünk, valami nagyon rossz hírt kapott otthonról, de biztosat senki sem tudott, hát a magam részéről próbáltam legalább én nem csodásítani. Aztán eltelt a nap.
Jó taktika volt, hogy munka után sunytam egy keveset, így jobban bírtam az éjszakát, amihez ezúttal kellett is az energia. Azt a fránya Marokkói éttermet csak egy tiszteletkör után találtam meg. Bár talán jobb lett volna, ha csak az utána következő fejezetre megyek. A kaja ugyanis nem volt egészen meggyőző, cserébe azonban elég drága. Ha csak a magamét kellett volna fizetnem, még nem lett volna olyan vészes, de kitalálták, hogy Mattet kihagyva elosztjuk a számlát. Így közel 40 euróba fájt valami levesszerű hígságú szószban lévő natúr csirke némi zöldséggel. Azt hiszem, az éttermi evészetet ezzel egy időre be is rekesztem.
Stefka segített ki egy tízessel, mert nem volt nálam elég kp. Így mikor átmentünk a Dandelionba, le kellett koccannom pénzt felvenni. Szerencsére a múlt héten bár bevált Centrát megint sikeresen csapoltam meg az automatát a kártyámmal. A következő kellemetlen meglepit a 10 eurós beugró és a 2 eurós ruhatár jelentette a klubban. Igaz cserébe egy külön kis részleg volt csak nekünk. És Matt azzal kezdte, hogy egy üveg vodkát varázsolt elő meg némi narancslét azoknak, akik hígítani akarnak. És senkinek sem volt kifogás, hogy miért nem iszik vodkát.
A társaság is bővült hamarosan. Befutott Lucie és még páran a Client Service részlegről, Jozef és Bill, Noel és még páran. Mindenki meglepetésére még Kasia is csatlakozott a társasághoz. Persze többen is faggatták, mi történt ma vele. Azt hiszem én voltam az egyik, aki aztán az igazsághoz közeli választ kapott. Már amennyire a hangzavarban értettük egymás szavát.
A hely egyébként nem volt rossz és szerencsére túl tömött sem. Bár túlerőben volt a női nem és időnként megállapítottam, hogy egyesekhez képest bizony alulöltöztem. Fogyott az ital, emelkedett a hangulat. Még táncoltunk is páran. Az utolsó egy-két számra még a nagy ellenállókat is le lehetett csalni a parkettre, mint Adrian, Marcin vagy Matt. Jozef meg fotókat készített. Majd hétfőn kiderül, mennyire ügyesen bújtam el a lencsevégre kapás elől.
Mikor odalent véget ért a zene, fent még fel lehetett hajtani az utolsó italt, aztán kitereltek minket a biztonságiak. Megint megállapítottam, hogy nagy hülyeség ez a fél hármas kötelező záróra. Még maradtunk volna. Matt a következő sarkon kezdett el ötletelni és megpróbálta utolérni a villámgyorsan szétszéledt társaság maradékát, hogy menjünk hozzá whiskeyzni és folytatni az éjszakát. Ám nem sikerült újra összehalásznia az embereket. Igaz az egyik gyorsétteremnél még összefutottunk Lucaval, Lucieval és Jozeffel, de addigra már elszállt a partihangulat. A Grafton Streeten széledt szét a társaság. Engem – mivel útba estem – még elkísért Matt a Nitelinkig, aztán mindenki ment a maga útján. Még nem búcsúztam el tőle, mert Kasiának még tartozunk azzal, hogy abszint ivóvá avatjuk és ezt utolsó pillanatban még vasárnap lezavarjuk.
736. nap - Afterparty
A múlt heti „fellépésünk” után megbeszéltük a csapattal, hogy kedden megint összejövünk 7-kor a Brogansban. Korábban értem be, így sétáltam kicsit és még így is javában elsőként érkeztem a tetthelyre. De egy cider mellett (mert ma tömegközlekedtem) olvasgattam addig is a színpadi harcos szövegem. Hiába, a többiek most letehették a lantot egy időre, nekem még mindig készülnöm kell. Bár őszintén szólva nem bánom.
Leslie futott be másodiknak. Elkezdtünk beszélgetni, s közben fokozatosan a többiek is szállingózni kezdtek. Jött Oli, Elaine, Deidre, Mags, Andrea, Florance, a többiek nem futottak be. Kibeszéltük újra a nagy estét, meg azt, hogy ki mit vár a folytatástól. Elaine is megnyílt kicsit, hogy miért is van annyira maga alatt. Oldott volt a hangulat és nem csak a szeszneműnek köszönhetően. Ahhoz már túl rég óta játszunk (a szó többszörös értelmében) együtt, hogy egymás közt teljesen merevek legyünk. Kivéve persze, ha a szerep azt kívánja, csak hogy magasröpködjek itt mintha tényleg elkapott volna a művészvénával járó „fennköltség”.
Mikor megéhezett a banda, átcsattogtunk néhány épülettel arrébb a Grugesba. Külsőre nem volt épp bizalomgerjesztő a hely, főleg a pincében, ahol asztalt kaptunk. És mivel belváros, Temple Bar külső széle, az árak sem voltak teljességgel barátságosak. Én egy currys zöldséglevest kértem, mert már Matt búcsúebédjén is bekajáltam aznap. Ezúttal nem voltak kompatibilitási zavaraim a bárányhússal, ami külön öröm az előző affér után. De azért még óvatos voltam a kajálással. Aztán mikor megkaptam a leveském, feledtem a korábbi, etetőhellyel kapcsolatos „panaszom”. Az hagyján, hogy nem a szokott minicsészés krémleves volt, de annyira sűrű volt és tele zöldségekkel, hogy gyakorlatilag majdnem megállt benne a kanál. Ezek után azt hiszem, mondanom se kell, hogy jól laktam.
Menet közben csörögtek ránk a többiek. Páran még befutottak a Brogansba. Mivel ők késtek, most nekik kellett várni, amíg mi befejeztük a kajálást. Még egy utolsó ital erejéig együtt maradt a társaság és Dave két haverja is, aztán viszont oszolni kezdtünk. Mire szegény Anita visszaért volna a maga kajálásából, már a busz felé igyekeztünk. A következő program, hogy csütörtökön színházba megy a banda. Még nem tudom velük tartok-e. Inkább Matt búcsúbulijára fáj a fogam pénteken. A kettő, sőt a mai estével együtt három ugyanazon a héten meg már lehet, hogy sok lenne. Elvégre nem vagyok én egy particica.
733. nap - Villámfotózás
Legutóbb lecsúsztam róla, mert az utolsó pillanatig filóztam rajta, hogy belevágjak-e vagy sem. Ezúttal azonban időben bejelentkeztem, így csak meg kellett jelennem a megfelelő időben. Elvben egy CS-es csajszival is talizhattam volna előtte, de valahogy nehezen indultam el otthonról. Azért dobtam neki egy üzit, hogy utána rá fogok érni, sőt azon melegében egy másik egyedül utazónak is, hogy ha még nem talált társaságot, szívesen összefutok ma vele a Temple Baron. Elvégre nekem is jól esett Ivannal a túra Barcelonában, hát most, ha nem is neki, de viszonzom.
A fotózás koránt sem volt olyan, mint amilyennek képzeltem. Közel sem a fotós meg te, hanem temérdek ember egy flancos szálloda különtermében nyomtatványokat töltve, fizetve a regisztrációs díjat, a fotós meg futószalagon kattintgat párat, mikor sorra kerülsz és már kész is vagy. Persze a szemüvegemet elkobozta erre a pár pillanatra, mondván, hogy becsillog. Pedig hát értenie kéne a módját, hogy tegyen ez ellen. Csak ugye az hosszadalmasabb. Készült egy „headshoot”, két profil és egy teljes alakos kép aztán szevasz. No persze nem vártam én, hogy csak engem kattintgasson abban a fél órában, amire az időpontom szólt, de ez azért kicsit villámsebes volt. Majd meglátjuk, az eredmény milyen.
Épp baktattam már a Temple Bar felé, mikor bejelentkezett sms-ben az egyik utazó. Megbeszéltük üziben, hol talizunk. Fél órát mondott, hogy annyi idő alatt ér ide. Agyoncsaptam valahogy az időt, bár közben egyre hűvösödött, hiába kerestem a napfény tócsákat, amíg lehetett. Már majdnem megszólítottam valakit, aki szemlátomást szintén várt valakire, mikor befutott az illető barátja. Aztán még egyszer támadt ilyen sejtésem, de a csaj elviharzott mellettem be a pubba, pedig addigra azt is letudtuk üziben, hogy fekete kabát és fekete sapka lesz rajtam. Valamivel később jött az sms, hogy túl sokan viselnek kalpagot odabent. Na mondom jó, én meg itt várok kint a hűvösben. Végül azért csak megtaláltuk egymást és egy Smithwick mellett megkezdtük a beszélgetést, amit sörünk fogytával egy tea mellett folytattunk a Tea Gardenben. Ezzel eltaláltam a hely megválasztást, a csajszinak is tetszett.
Kicsit irigylem. Sváci, ami már eleve nem rossz születési hely és épp most készül Nepálba egy néhány hetes túrára, méghozzá nő létére egyedül. Nem mondom, irigylem a merszét, hogy bele már vágni egy ekkora kalandba. Talán majd egyszer én is veszem a bátorságom és a pénztárcám és bejárom azokat a helyeket, ahova régóta vágyom. Addig is jó utat neki innen is, ahonnan talán egy kellemes délután emlékével távozott, így megvédtem a dublini CS csapat becsületét, hogy itt senki sem marad magára. És szert tettem egy újabb ismerősre.
731. nap - Két év
Inkább nem vonok mérleget, mert nem biztos, hogy jelen pillanatban túl pozitívnak tekinteném a végeredményt. Mindenesetre boldog két éves évfordulót nekem. Megyek tömöm is a fejem ezen alkalomból egy finom vacsorával, némi Baileys cheesecakekkel, leöblítve valami finom szeszneművel.