Dublini Hadjárat

Negyedik nap – PPS procedúra indul..

Időben ébredtem. És ezúttal nemigen cicóztam. Galád módon lenyúltam a lakótársak asztalon felejtett térképét, majd átvágtáztam Randa Centerbe, hogy megkérdezzem a zárkózott hivatalban, hogy jutok a Navan Roadra. Csakhogy bár „kigombolkoztak” tegnap óta, még mindig kint volt a zárva tábla. Tipródtam egy darabig, remélve, csak valami kávészünet, vagy lehet rosszul emlékszem és tíz után nyitnak csak. De végül inkább nem totojáztam. Bementem a mellette lévő Job Centerbe megkérdezni, hogy akkor most merre. Felhomályosítottak, hogy még egy irodájuk van néhány percre innen. Mint kiderült, Randa Centeren belül. És ez legalább nyitva volt. Bár a Navan Road-os tábla itt is kint figyelt. Ellenben a pultok mögött sehol senki. Beletelt egy-két percbe, mire foglalkozott velem valaki. Elkezdtem mondani, hogy PPS-t szeretnék, láttam a kiírást, de hogy megyek oda, de már az elején félbeszakítottak, hogy már nem adnak ki újat ők, majd a Navan Road-on. Oké, feleltem, de hogy jutok oda. Kaptam egy környék térképet, majd egy rövidke útmutatót, hogy buszozzak be a belvárosba, aztán meg egy másik vonalon vissza. Mert persze innen közvetlenül arra nem megy járat.

Neki is indultam. Először nagy bátran gyalogolni akartam. Ám jobb, hogy nem tettem. A buszmegállóhoz érve nagy ötletem támadt. Mi lenne, ha lemennék a térkép szerint csomóponti kereszteződésig és csak onnan gyalogolnék. Nem volt egy rossz gondolat, tekintve, hogy mikor megkérdeztem egy srácot, azt mondta, gyalog több mint negyven perc csak eddig a kereszteződésig, de megy arra busz. Olyannyira, hogy ott is termett. Rendes volt a srác, mondta, mennyiért vegyek jegyet. És mivel pont mellette találtam helyet a buszon, még beszélgetett is velem egy keveset. Mintha meglepte volna az újoncságom. És mikor megkérdezte, milyen állást szeretnék, én meg azt feleltem, hogy amire elég lesz az angolom, ami attól tartok, azért nem az igazi, azt mondta, nincs vele baj.

Közben kifelé is bambultam, elvégre ezt az utat még csak kedden láttam, javában sötétedés után, mikor Jack elhozott az albiba. Hát, tényleg maratoni túra lett volna gyalog, így nem bántam a kiadást. A srác szólt, hol szálljak le, majd mosolyogva intett, hogy az első ajtón próbálkozzak ezzel a ténykedéssel. Hiába, fura még nekem, hogy csak az első ajtó üzemel mindkét irányba. :)

A Phibsborough Center különbnek tűnt a mi Randa Centerünknél. Egy csomó üzlet is volt ott. Először arra gondoltam, felderítem őket, de aztán jobbnak láttam, ha előbb elintézem azt a fránya PPS-t, mielőtt még megint közbeszól valami. A keresztutat meg is találtam könnyen. Épp ott toporogtam a fénymásolt térképpel a kezemben, hogy oké, de melyik irányba kell mennem rajta, mikor – számomra még mindig meglepően – ott termett mellettem egy hölgy, hogy segítsen-e. Hát nem mondtam nemet. Mutatni kezdte volna az irányt, de aztán inkább gondolt egyet és mivel neki is errefelé volt dolga, egy darabon együtt ügettünk, közben beszélgettünk. Kérdezte, mit dolgozom, mióta vagyok itt. Alaposan meglepődött, mikor kiböktem, hogy még csak hétfő éjjel érkeztem. Erre megdicsérte az angoltudásom, meg hogy sok szót ismerek (csókdosom összes tanárom érte). Baromi jól esett ez a kis dicséret. Kicsit helyretette a lelkem, lepofozta a kishitűségem. Na meg mindent összevetve jól esett kicsit beszélgetni valakivel.

Még az otthoni tanítási módszerek azon hiányosságát is kiveséztük, hogy nincs idő megtanítani az embereket beszélni, ezért ez még egy kicsit nehezemre esik. Szóba került persze a honnan jöttem és a mik a terveim témakör is. Megörült a magyarságomnak, mivel tavaly épp a Balatonnál nyaraltak. Elismerően beszélt kis hazám szépségéről, valamint egy magyar lányról a hoteljükben, aki tanítgatta őket magyarul. Mielőtt elkanyarodott, alaposan útba igazított és sok szerencsét kívánt.

Kicsit lestoppoltam, mert újabb üzleteket találtam és egy bankautomatát. Mivel ez nyugisabb környéknek tűnt, mint az albié, gondoltam letesztelem a bankkártyám. Jelentem, működik. Ami újabb megnyugvás nekem. Aztán galoppoztam tovább. Meglett a fránya hivatal. A nagy hodály ügyféltérben kinyomta a szemem a sorszámtépő bigyó, de megint akadt egy készséges ember, aki rámutatott, hogy hova kell nézzek a szememmel. Három kalickaszerű ablak üzemelt PPS-hez és 12-en voltak előttem. Gyanítottam, egy időre itt tábort kell vernem. A hodályban egyébként mindenféle népek voltak, oroszok, talán lengyelek, indiai lány és még a jó ég tudja, ki honnan volt ott. Néha belassult a sor, néha felpörgött. Már épp kezdtem rájönni, hogy hideg is van a hodályban, mikor végre sorra kerültem.

Hát nem mondhatnám, hogy a legsegítőkészebb ügyintézőt fogtam volna ki. Kezembe nyomott egy angol nyelvű nyomtatványt, majd otthagyott vele. Persze azért ügyes kislány vagyok én, a nagyját értettem, ezt-azt magamtól is kihámoztam, egyet megkérdeztem, mikor előkerült a Hivatalnok, a maradékot meg ő kérdezte meg, amire szüksége volt. A jó hír hát az, hogy folyamatban van végre a dolog. A rossz hír az, hogy az általam tudott átlag öt napos ügyintézés helyett most azt mondták, 7-10 nap, mire megkapom postán. Félő, újabb kényszerű tétlen napok elébe nézek.

Mire végeztem, már kezdtem éhes lenni. De nem akartam Mekiben egy vagyonért hamburgerezni. Elindultam hát visszafelé és bár közben két pékséggel is kacérkodtam, hős maradtam, nem költekeztem. A visszaúton az üzletek kirakatait is megnéztem. Valahogy jó érzéssel töltött el, hogy két bár és egy fotóüzlet ablakában is láttam a részmunkaidős alkalmazottat kereső kiírást. Ez olyan jó ómennek, bíztató jelnek tűnt akkor nekem. Sajnálatos módon nem volt nálam önéletrajz, hogy ki is használjam ezeket a váratlanul adódó lehetőségeket. Azt hiszem, ebből az a tanulság, hogy egy ideig ilyesmi nélkül sehová sem mehetek. :)

Végül visszaértem a buszmegállóhoz, ahol mégiscsak beszabadultam egy boltba. Vettem egy spirálfüzetet, hogy legyen mibe jegyzetelnem, irkálnom, ugyanis ezt is sikeresen kiszanáltam otthon a csomagomból. Meg minő dőzs, csokit vettem részben éhség ellen, részben mert erős nasizhatnékom támadt. Na persze ezt is igyekeztem ügyesen választani. Először olcsó tábla csokit akartam, de aztán Tescotwix mellett döntöttem. Ugyan drágább volt a tábla csokinál, de ezt ügyesebben be tudom osztani, hisz hétfelé csomagolva összesen 14 nyamival lettem gazdagabb. Azaz csak 13-mal. Mert egyet a buszra várba be is csápoltam az arcomba. :)

Időben visszaértem ahhoz az albiba, hogy a lakótársak térképét visszacsempésszem az asztalra, mielőtt hazaérnek. Nem volt kedvem tévézni, hát rágyógyultam a netre kicsit idefent. Ők megjöttek, kiporszívóztak. Nem is vettem észre, mikor mentek fel. Helyettük viszont szobatársam érkezett meg, felpakolta a maradék cuccát. Kicsit megint beszélgettünk. Ellátott némi hasznos intelemmel Jackről, a szoba kulcsát nekem adta oda azzal az útmutatással, hogy tagadjam le, hogy nekem adta vissza, adjam a hülyét, ha rákérdez az ember. Végül megörököltem a fiókos szekrényét, sőt egy pillanatnyi gondolkodás után még a nethez szükséges trafóját is rám hagyományozta. Ami nagy könnyebbség nekem, mert így nem kell odalent kuncsorognom érte, hanem garázdálkodhatok bármikor idefentről az éterben.

Lent voltam, mikor a többiek megjöttek. Megjegyezték, hogy nem zártam be az ajtót. De mondtam nekik, hogy én nem is voltam odalent. Valószínűleg szobatárs lehetett, aki a kulcsait hátrahagyva nem szólt nekem, hogy zárjak be. (Én meg nem mentem le vele, hisz azt hittem, a lányok odalent vannak.) Össznépi tévénézésbe kezdtünk. Azaz így indult. Az egyik csaj megkérdezte, akarok e filmet nézni, vagy nézem a Vészhelyzetet. Én szeretem azt a sorozatot, régen is láttam, kíváncsi is voltam az új részre, az eredeti hangokra. Hát mondtam, hogy nézem, de ha gond, nyomják el. Nem nyomták, de nem volt sok köszönet abba, hogy végignézhettem. Tekintve, hogy fennhangon és folyamatosan mondták a magukét, persze megint az anyanyelvükön, úgyhogy egy szót sem értettem. Kezdem azt hinni, hogy a minimum kommunikációra igyekeznek szorítkozni velem. Pedig az ilyen kényszerű „csendeket” sosem szerettem. De aludjunk rá egyet, hátha holnapra minden szebb lesz. :)

Harmadik nap – Amit ma megtehetsz...

Újabb csendes reggel. De az utcazaj és minden egyéb neszek ellenére magamtól ébredtem, egész fitten. Reggelit készítettem, műkávét csináltam, majd felmásztam a netre, némi kapcsolattartási célzattal az otthoniakkal. Aztán a kávémat inkább otthagytam, tekintve, hogy átestem az akklimatizálódás első tünetein. (Magyarán sűrű látogatójává váltam a kétbetűs helyiségnek :S )

De ez legalább jó „alibi” volt arra, hogy kicsit tovább beszélgessek a barátaimmal, mint eredetileg terveztem. Végül is megnéztem, hogy a hivatal legalább négyig nyitva van, ráadásul itt a szomszédban, a csodálatos Shopping Centerben. Hát nem bántam az időhúzást.. akkor még. Mert aztán kicsit ráfizettem. Na semmi komoly. Csak mikor kettő felé átmentem végre a hivatalba, azon kint virított a zárva tábla. Egy másik kiírással egyetemben, miszerint itt már nem adnak ki többé új PPS számot, hanem menjen a jövevény a Navan Roadra. Mindamellett, hogy nincs még teljes város térképem, annyit azért tudtam, hogy az piszok messze van. De mivel zárva voltak, még azt se tudtam megkérdezni, hogy jutok oda.

Visszatipegtem az albiba és újra rávettettem magam a netre, hogy közelebbi irodákat keressek. De mivel nem voltam járatos a környéken, végül nem mertem elindulni egyik felé sem. Főleg, hogy nagyon kategorikusnak tűnt az a Navan Road kiírás. Valószínűleg közelebbi hivatalba is hiába tettem volna sétát. Vagy pont bezártak volna, vagy ugyanazt a táblát láthattam volna az ajtón. Újabb elvesztegetett nap. De elhatároztam, hogy ezután igyekszem nem halogatni a dolgokat. Megpróbáltam netes térképen megkeresni, merre kell mennem holnap, de nem igazán boldogultam vele. Visszasétáltam a hivatalhoz, hátha időközben kinyitott, hogy legalább infót kérjek az útvonalról, de addigra már teljesen be is gombolkoztak. Újabb aprócska koppanás.

Az albiban kölcsönvettem szobatárs trafóját, hogy életet leheljek a fenti netkapcsolatba, ha már lent folyamatosan a lakótársak ültek a madzag végén. Ez működött, úgyhogy infókat gyűjtögettem, álláshirdetéseket nézegettem. Este meg kicsit tévéztem. Fura volt, hogy nincs reklámmal teletűzdelve az Egy gésa naplója. Itt ugyanis még gyakrabban van talán reklám, mint otthon. Igaz, egy blokkban azért kevesebb. Csak a végén jöttem rá, hogy lakótársak dvdztek. Ami a kellemetlenebb tapasztalat, hogy nem igazán beszélnek velem, inkább csak egymással az anyanyelvükön. De talán ez változik majd. Legalábbis remélem.

Második nap – Várakozó álláspont

Relatíve korán ébredtem a szemétdombszerű szobácskámban. És magamtól. Ami azt jelentette, hogy a szobatársam még nem került elő. Erről meg is győződtem, amint kihernyóztam a hálózsákomból.

Kipakolni nem tudtam, hisz nem volt hova. Kilestem az ablakon, napvilágnál is megtekintve a „kilátást”. Tízemeletes méretű házak, egy építkezés és a forgalmas utca képe fogadott. De alapvetően nem tűnt rossznak.

Mikor leóvakodtam az emeletről, kiderül, hogy a lakótársak sincsenek itthon. Enyém a vár! - örülhettem volna, de most inkább fura volt egyedül. Csináltam magaman műkávét, azt szerencsére nem raktam ki otthon túlsúlyfélelmemben és a tegnap vett zacsis croasszonból nyammogtam hozzá, hogy valamit egyek is. És ha már nem volt otthon senki, hát rávetettem magam a netkábelre.

Ezúttal szerencsém volt, elsőre működött a dolog. Hát hamarjában szétküldtem néhány mailt, családtagokat megnyugtatandó, meg az épp on-line barátaimmal beszélgettem msnen. Közben szorgosan vártam Jackre, hogy hozza már a papírt, amivel elhasíthatok PPS-t ügyintézni. De persze nem igazán akart érkezni a drága.

Cserében viszont előző napi „hódolóm” hívott fel, hogy találkozhatunk-e ma. Kitértem előle, mondván ügyintézkednem kell. Térjünk vissza a dologra a jövő héten. Még reménykedtem, hogy a papír időben ideér, és tényleg intézhetem, amit kell. Másrészt aznap valahogy nem volt humorom kimozdulni. Ettől függetlenül felajánlotta, hogy ha bármi gondom van, hívjam fel. Vagy ilyen rendes, vagy nagyon felbirizgáltam az érdeklődését. :)

Tovább fogyasztva szűkös készleteimet, betoltam egy zacsis tésztalevest is, szimultánban a jó pár száz kilóméterrel arrébb ugyanezt nyalakodó Vizicicával. Hiába, mindig tudtunk időzíteni. :)

De aztán eluntam a tétlen várakozást. És mivel úgy tűnt, szép az idő odakint, felkerekedtem bevásárolni, megnézni kicsit a környéket. Hát.. azt hiszem, kezdem értékelni a kilátást az ablakomból. Onnan nem látszik, milyen lepukkant ez a környék. :D Lepusztult tizenxemeletes, félig lakatlan épületek, szemét az utcán, közbe-közbe épülő házakkal, néhány bolttal tarkítva. A Ballymun Shopping Centernek tisztelt épület se volt túl bizalomgerjesztő. Pedig ez itt egy központi épület hivatalokkal, boltokkal, Tescoval. Ahol legalább menten meg is ejthettem az első alapbevásárlásomat.

Ami az árakat illeti, van azért különbség az otthonihoz képest, de tekintve, hogy már edidig is a kaján spóroltam, majd itt is kitapasztalom, hogy lehet. Beszereztem némi kaját, pár alapdolgot (fűszer, tea, tészta, ilyenek), megtömtem velük a puttonyom és visszaügettem. Tettem még egy kísérletet a másik irányba is némi sétával, de olyan itt, mint egy szigeten. Kicsi, kopott lakott rész, aztán egy darabig mindkét irányban alig valami. Szóval inkább felmentem lepakolni. Tekintve, hogy a konyhában se volt egyszerű szabad helyet lelni, ez nem is volt olyan könnyű feladat. Végül a hűtő tetejét találtam alkalmasnak arra, hogy egy kupacra rakhassam a cuccomat.

Némi bambulászás után úgy döntöttem, hogy a másik bolt árait is megnézem. Főleg, hogy tésztát akartam főzni és sajtot venni elfelejtettem. Nagyjából azonos az árszínvonal a két helyen, bár annyit már felfedeztem, van amit itt érdemes megvenni, van, amit a másik helyen. És „Szomszédasszony” szerint néha érdemes bebuszozni a Lidlbe is, mert ott bizonyos dolgok az itteni árakhoz képest szinte félpénzért kaphatók. Mondhatni belekezdtem hát a tapasztalatgyűjtésbe.

Mikorra hazaértem, beszélgetést kapott el a fülecském. Először az hittem, csak a lakótársak jöttek meg. De a neszek az emeletről jöttek. Mikor felosontam, csiribí-csiribá, találkoztam végre a szobatársammal. Nem tűnt túl boldognak tőlem. Bár tartom valószínúnek, hogy nem velem, csak a ténnyel volt baja, hogy Jack neki sem szólt rólam. Arról nem is beszélve, hogy azt se tudta, hogy a szobákhoz kulcsa van. Kiderült, hogy ő már költözik, lelkes pakolásban volt már éppen. Mire föl a lakótársak megkérdezték, ragaszkodom-e az ágyamhoz, vagy elcserélhetjük-e úgy, hogy én átköltözöm a franciaágyra, ők leviszik az én ágyam és felhoznak helyette egy másikat, amin már nem bír aludni az egyikük. Nekem végül is mindegy volt, hát belementem.

Úgyhogy míg szobatárs pakolt, mi ágyat barkácsoltunk, ezúttal széjjel. Segítettem nekik lecuccolni, meg felhozni a másikat, aztán bevettem magam a konyhába, hogy ne legyek láb alatt. Meg már amúgy is éhes voltam, hát nekiálltam főzőcskézni. Lemeóztam a Tescos tésztaszószt, amit talán nem árt majd némi fűszerrel feljavítani néha, de ehetőnek bizonyult.

Közben a lányok kicsit „rám ijesztettek”. Elmesélték, hogy milyen környék ez, hogy nem biztos, hogy sötétedés után sétálnom kell errefelé. Hogy hétvégente éjjel rendeszeres az ordibálás, egyéb más zűrzavar.

És meséltek egy keveset Jackről is. Szerintük nem korrekt ember, csak a pénz érdekli. Mondák, a múlt héten is hozott egy magyar lányt, akinek nem mondta el, milyen környék ez. A lány el akart menni, Jack viszont nem volt hajlandó viszsaadni a pénzét. Kiabálásig ment a dolog. Azt mondták, már-már attól tartottak, megüti a lányt. Felkészítettek arra is, hogy úgy jön-megy itt, ahogy kedve tartja. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül toppan be állandóan. Valahogy nem lettem mosolygósabb ezektől az infóktól.

Valamikor hat után találtam meg csak a bedobott levelet, amiben a papír volt a PPS-hez. Úgyhogy hála Jacknek még egy napot elvesztegettem, aznap már nem intézkedhettem. De legalább kezemben volt a papír. Ami a lányok előadását tekintve lehet, hogy már önmagában szerencse.

Aztán szobatárs egy adag cuccával távozott. Immár a konyhában kaptam egy üres polcot a kajámnak, úgyhogy „elköltöztem” a hűtő tetejéről. Idefent viszont még nem pakoltam ki. Bár a szekrényben már lett volna hely, oda is fértem volna szobatárs bezsákolt cuccaitól (miket ígérete szerint valamelyik nap még elvisz majd), de amekkora kosz volt, előbb meg akartam várni, míg mindent elvisz, aztán kitakarítani és csak utána berendezkedni.

Viszont ágyat váltottam. Pechemre ez a duplaágy ugyanúgy nyekereg, mint a szimpla, amit kiszuperáltak a lakótársak. Na mindegy. Majd remélhetőleg nem forgolódok sokat. :) És mivel időközben igencsak késő este lett, jó éjszakát mindenkinek.

Első nap – Van albi vagy nincs albi, ez itt a kérdés..

Egy kalandos napnak az éjszakája is fura, főleg, ha öt másik emberrel osztod meg a szobádat. Volt, aki sóhajtozva aludt, volt, aki hajnalban pakolt össze. És voltam én, akinek még álmában is dolgozott az eseményeken a kobakja, miközben felébredt minden apró neszre, zajra. Persze elszoktam már tőle, hogy motoszkálnak mellettem éjjel, a hely is idegen volt. Reggeltájt már autóneszekre, sirályrikoltásokra is félálomba teremtem, de úgy döntöttem, szorgosan megpróbálok aludni még, tekintve, hogy még gőzöm sincs róla, hol alszom a következő éjjel. De aztán egy aggódó otthoni sms végképp felébresztett, alig valamivel 8 óra után, hát feltápászkodtam, kicsit renováltam magam a zuhanyzóban, aztán letipegtem reggelizni, ha már egyszer az is benne van az árban. Kávét most se mertem inni, ahogy már napok óta nélkülözöm ezt az élvezetet. Inkább teát csináltam magamnak az önkiszolgáló konyhában és vajas-lekváros kenyeret nyammogtam hozzá. Nem mondhatnám, hogy nagy volt a választék, de úgyis bele kell szoknom, hogy még kevésbé válogassak, mint eddig. Evés közben a többi lakót figyelgettem, meg azon törtem a fejem, vajon haza merjek-e szólni, mit mondjak az otthoniaknak. Végül ezt elodáztam, gondolván, majd ha már elrendeztem a dolgokat, könnyebb lesz elmesélni a kezdeti nehézségeket is. A bökkenő ezzel a tervvel ott volt, hogy a drága Jack még mindig nem volt elérhető. Újabb üzenetet hagytam, többet nemigen tehettem.

Volt még egy órám, míg el kellett hagynom a hotelt. Gondoltam, kirongyolok a városba, hogy legalább addig ne óriásbödivel kelljen megint közlekednem. Napvilágnál is megnéztem hát a visszarettentő sikátort, az O'Connell Streetet. Vettem egy itteni feltöltős SIM kártyát és játszva a technikai analfabétát, bele is rakattam a kártyafüggetlen telefonomba, sőt, még a feltöltést is elintéztettem velük. Mire jók a boci szemű tekintetek. O:)

Hamarjában erről a számról is hagytam üzenetet a köddé vált ipsének. Aztán mivel még volt fél órám, beültem az első utamba eső netcaféba. És azt hiszem, menten alaposan rá is ijesztettem az éppen on-line barátaimra, akiknek az első élményekről faggatózó kérdéseire nem éppen életvidáman számoltam be az első éjszakámról. Az ingatlanos pasasnak dobtam egy e-mailt is, remélve, valamire most már csak reagál, meg kértem segítséget az itteni magyarok portálján, meg kiírtam néhány albérlethirdetést magamnak. De még az otthoni barátaim is megpróbáltak ismerősöket előásni, vagy legalább lelket verni belém. A fizetésnél derült ki, hogy megint beválasztottam, az egyik legdrágább helyre vitt be az első utam. Több mint két euróba került kb. fél óra a gép előtt.

Ezután visszamentem a hostelbe, hogy még épp időben ki tudjak jelentkezni. Előtte még egyszer megpróbáltam felhívni az elérhetetlen, éteri személyt. És legnagyobb meglepetésemre végre kicsengett a telefon. Sőt, fel is vette.. igaz, közölte, hogy majd mindjárt visszahív. Felmásztam a másodikra óriásbödiért. Lányos zavaromban alig tudtam kinyitni az ajtót, már majdnem lementem a recepcióra megkérdezni, hogy már nem működik-e a kulcsom, mikor még egy utolsó kísérletnek engedve feltárult végre a kódkártyás nyílászáró. Bödikét kigurítottam a folyosóra és a szertartásos indulás előtti kétbetűs kitérőmbe kezdtem, mikor megcsörrent végre a telefonom. Vicces volt a mosdóban intézni a hívást, miközben még zuhanyzott is valaki, de mozdulni se mertem, mert nem volt mindenhol rendesen térerő az épületben.

A kezdeti örömből megint hamar csalódás lett. Tisztáztuk, hogy én hol vagyok most, meg letolt az ipse, hogy miért nem hívtam tegnap. Közöltem vele, hogy hiába hívogattam, ki volt kapcsolva. Erre persze már nem mondott semmi. Ellenben kibökte, hogy oké, akkor ma elsikáljuk a dolgokat, de csak este 7-8 felé ér vissza Dublinba. Mindezt délelőtt 10 órakor.. Ráadásul annyit mondott fel, hívjam este. Az előző esti tapasztalatok után ez azért nem volt a legmegnyugtatóbb eredmény. De több volt a semminél. És mivel reménykedtem, nem kezdtem felhívni a kijegyzetelt albikat. Elvégre vésztartaléknak itt volt ez a hostel, ha az ipse megint „átver”.

Mákomra nem kellett óriásbödivel végigmásznom a várost. A hostelben volt egy helyiség, ahova be lehetett tenni a csomagokat akkor is, ha már kijelentkezett vendég voltál is csupán. Ennyivel könnyebb volt a dolgom. De így sem volt egyszerű agyonütni közel 10 órát. Fogtam a tőlük kapott térképet, meg az útikönyvemet és a laptoptáskám, amiben az értékeim voltak és nyakamba vettem a város. Végül is úgyis meg akartam nézni.

Bejártam a városközpont déli részének javát. Bejártam a Temple Bart, elsétáltam a Dublin Castle közelében, üldögéltem a Christchurch tövében egy padon. Onnan továbbsétáltam a St. Patrick katedrálisig, ahol megittam a még otthonról hozott maradék kólám, elnyammogtam pár kocka csokit, némi kekszet. Szégyen ide, szégyen oda, a templomok 5-5 eurós belépőjegyére sajnáltam a pénzt egyelőre, tekintve az extra kiadást, ami lehet, még egyszer jelentkezni fog, ha ismét köddé válik „Jack úrfi”. Ha összejönnek a dolgaim, lesz még alkalmam bemenni. Ha nem, akkor hazaindulás előtt is pótolhatom még. Egyelőre inkább fogamhoz verem a garas, amennyire lehet.

Innen a Grafton Street felé vettem az irányt, ami kb. Váci utcának felelne meg otthon. Elit üzletek, sok ember, magas árak. Néztem az épületeket, ittam magamba a várost, figyelgettem az embereket. Az angol mellett sok német és szláv nyelvet véltem felfedezni. Kétszer magyar szó is megütötte a fülem. Olyan nemzetek olvasztótégelyének látszik a város. És úgy tűnik, mindenki megfér egymás mellett.

Ami folyamtosan meglep, az az emberek udvariassága, barátságossága. Az odafigyelés a másikra. Az egyik zebránál például véletlenül meglökött egy férfi. Azonnal elnézést kért, majd szóba elegyedett velem. Tőle tudtam meg, hogy kb. fél éve nem volt ilyen szép napos és meleg idő Dublinban, ami rengeteg embert csalt az utcákra. Megkérdezte, honnan jöttem, meglepődni látszott azon, hogy új jövevény vagyok, aztán ment a dolga után.

Felfedeztem a FAS egyik irodáját is, ami még jól jöhet, hogy tudom, merre van. Egy darabig ücsörögtem a folyóparton, aztán újabb körbe kezdtem, ezúttal az északi városrészben. Találtam egy boltot, ahol sikerült vennem átalakítót a konnektorhoz, igaz elég drágán. Később ugyanezt 1,5 euróval olcsóbban láttam a turista információs irodában. Ott a térképekkel kacérkodtam, mert az ingyen térképemen csak a belváros van, de drágálltam őket, hát kihagytam a vásárlást. Voltam egy 2 eurós boltban is. Legalább ott nem láttam átalakítót. De egész tűrhető dolgokat igen. Úgyhogy igyekeztem megjegyezni, hol is akadtam rá. Eddigre már kezdtem éhes lenni, de 7-8 eurókat nem akartam kiadni egyszerűbb kajákért. Úgyhogy végül egy Sparba mentem be és egy euróért egy zacsi croassont egy euróért meg üdítőt vettem. Legalábbis akkor még azt hittem. Később kiderült, hogy nem narancslé, hanem narancsszörp. :D

Időközben otthoniak hívtak, hogy menjek be egy netcaféba újra, ha tudok, mert szedtek még össze nekem infókat, megtalálom mailben. Bár nem akartam újabb sok eurót fizetni érte, azért beóvakodtam egybe. Begyűjtöttem az infókat, megválaszoltam a leveleimet, kiírtam még néhány albit, mindezt kb. fél óra alatt. És minő meglepi, itt csak 50 centet fizettem. Ugyanannak az utcának a felső végén, mint reggel.. Egy cseppet ugyan mérgelődtem, de inkább újabb megjegyzésre érdemes hellyel gazdagodott a memóriám.

Ezután visszatelepedtem a folyópartra. Ami jó ha van olyan széles, mint otthon a Mosoni-Duna. Ezt némi csalódásként éltem meg. Nem tudom miért, de nagyobbra számítottam. Viszont kellemesen sütött a nap és már jól esett leülni kicsit. Nyammogtam croassont, ittam két korty szöjpit, mert már elég szomjas is voltam, aztán kiolvastam az útikönyvből, merre jártam aznap. De még így is alig cammogott az idő. Még mindig volt két órám. Először arra gondoltam, bekérezkedek a hostelbe. De előbb visszaóvakodtam a Temple Bar-ra. Kétszer is végigjártam, kacérkodtam egyik-másik pubbal, de az árakat figyelgetve mindig elment tőlük a kedvem. Pedig már jól esett volna egy kávé, tea, vagy valami. Végül a zene döntött. Annak nem bírtam ellenállni.

Csurig volt a hely, de találtam egy szabad széket a pultnál. Kértem egy kis Guinesst, mert bár nagyon csábított az ír kávé, azért több mint hét eurót egy ebédért se adtam ma, nemhogy egy kávéért. Mondjuk a sör se volt olcsó, de volt élőzene mellé. Igaz jellemzően mire letottyantam, a zenészek épp 10 perc szünetet jelentettek be. Kortyolgattam a jóféle barna sört – meg ne kövezzetek, de azért nem ez lesz a kedvencem – figyelgettem a bárban dolgozókat. Nem volt épp tetszetős jövőkép, ahogy laza mozdulattal landolt valakinek a cvje a szemétben, csupán a csicsás borítója maradt meg, mert azt tetszett a bármenedzsernek.

A zene csodákra képes. A hangulatomat is egész rendbe szedte. Azt vettem észre, hogy lelkesen dobolok hol a poharamon, hol a térdemen és már-már mosolygok. Ezen egy telefonhívás is segített. Egy lány hívott, hogy látta a segítségkérésemet a portálon. A legnagyobb meglepetésemre pont azt az ingatlanos pasas akarta beajánlani, akit tegnap elkerültem, akivel ma újra találkozóm lenne. Nagy kő esett le a szívemről. Hiszen így legalább már annyiban biztos lehettem, hogy az ipse nem szélhámos, max. hasonlóan ügyintéz, mint exfőnököm. Már csak le kell vadásznom végre..

Apropó vadászat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a pult másik feléről valaki figyel. Mikor odanéztem, megkérdezte, kérek-e egy italt, nemet intettem. De kitartó volt, átvágott a tömegen és újra bekérdezett. Nem szeretek így „potyázni”, de mivel egy idegen városban nem árthat barátságokat kötni, még ha a jóember idősebb is és nem az esetem, elfogadtam a meghívását. Legalább megkóstoltam a Cidert is. Ami azt illeti, most már értem, miért azt isszák jobbára a hölgyek az útikönyv szerint. Fergus kitartó beszélgetőtársnak bizonyult. A szabványos honnan jöttél, mivel foglalkozol, van-e család, gyerek kérdéseken túl beszélgettünk Írország gazdasági fellendüléséről, az otthoni elmérgesedni kezdő politikai helyzetről, a nyelvcsaládokról. Mikor elmeséltem neki, hogy jártam előző este, még aggódva kérdezte is, hogy ettem-e egyáltalán aznap, meg van-e pénzem, ilyenek. Végül számot cseréltünk és megállapodtunk abban, hogy majd felhív, de hívjam én is bátran, ha valami gondom van.

Közben pedig csak este lett végre. A hostel felé menet hívtam fel, minő meglepetés, megint elérhető volt. Közölte, hogy egy másik srácot is költöztet ma, kb. 20 perc múlva ér az O'Connell hídhoz. Ez az egész napi várakozáshoz képest már smafunak tűnt. Betipegtem óriásbödiért és még pár percre leültem a hallban, mikor befutott végre a telefon, hogy a hídon vár a villogó lámpájú autó. Csak hogy maradjunk a regényles találkozónál. :D De ezúttal legalább tényleg ott kacsingatott a kocsija. Meglepődtem kissé. E-mail modora, telefonos hangja alapján fiatalabb pasira számítottam, nem 40-50 közötti, szakállas mókusra. Némi ötletelést követően úgy döntöttek, először engem szállít le. Közben ajánlott egy másik albit is, ahol két magyar sráccal lakhattam volna együtt. Csak hát az ugye nem éppen kedvező az angol gyakorlásához. Meg először látni akartam az eredeti albit.

Hát, eléggé külváros, ezt már sötétedés után érkeztünkben is észrevettem. Időnként odavetettek néhány szót a sráccal, hogy most merre járunk, de főleg egymással beszélgettek. Aztán megérkeztünk végre. Úgy tűnt, végre lezárul a hol alszom tortúra. De korán örültem megint.

Jack berongyolt a bejáraton, felkiáltott a többieknek, hogy It's Jack. Csak az egyik csaj volt itthon, ő elég meglepettnek látszott az érkezésemen. De nem volt időm firtatózni, mert felvitt a szobámhoz. Csakhogy a szobatársam nem volt itthon. És Jack azt mondta, nincs kulcsa a szobához, a telefonszámát meg nem tudja. Ráadásul még egy ágyat is át kellett volna cipelni a bezárt szobába, mert azt mondta, most csak egy franciaágy van bent. Paff neki, megint patthelyzet.

De legalább annyi kiderült, hogy a szomszéd lakásban négy magyar lakik. Át is tessékelt hozzájuk és elegánsan otthagyott, hogy akkor ő most addig leszállítja a srácot. Kedélyállapotom ennek megfelelően ismét erőst hanyatlásnak indult. Mígnem kiderült, hogy pont az a lány az egyik szomszéd, aki napközben hívott, hogy segítsen. Menten le is ültetett, s míg a barátja munkába készülődött, a másik két srác meg a gép előtt kuksolt, némi hasznos tanácsokkal menten ellátott. Nem volt minden rózsás hír, amit mondott. Ők januárban jöttek és még csak nemrég talált munkát. Igaz, állítása szerint gyenge az angolja. Nade ugye mihez képest. De elmondta, hol vannak a boltok, a hivatal, ahova PPS-ért kell menni, mik az olcsóbb kaják, amiken ők élnek, hogy a közelben van heti egy este ingyenes angol tanfolyam és még egy sereg hasznos dolgot elsorolt. Innen is köszi neki ismét.

Aztán Jack ismét felbukkant, valahonnan kerített egy kulcsot és az egyik magyar sráccal elkezdték nekem darabokra szedve átcipelni az ágyat. Mikor ezzel végeztek, Jack megint eltűnt kicsit, mondván szerszámot keres az ágy összerakáshoz. A srác meg rám ijesztett azzal, hogy mekkora a rumli odaát. Kétkedve fogadtam a hír, míg végül Jack át nem szólt értem és a saját szememmel meg nem láttam a kuplerájt, amit szerintem egy szakasz pasi képes kb. összehozni. De itt egy ír csaj lakott. Felötlött bennem, hogy talán mégiscsak meg kellett volna néznem azt a másik albit, nem megkapaszkodni az első szalmaszálba, de már késő bánat volt. Összebarkácsoltuk az ágyam, aztán elrendeztük az anyagiakat. Persze a PPS-hez szükséges papír nem volt nála, hiába ígérte már hétfő éjszakára. Azt mondta, majd másnap bedobja. Újabb várakozás, újabb bizonytalanság. Naná. Úgyhogy biztos, ami biztos, kétszer rá is kérdeztem, hogy ugye nem felejti el. Még annyit mondott, hogy ha hazaér a szobatársam és meglepődne rajtam, csak mondjam neki, hogy Jack hozott. Kicsit laza nekem ez a fajta ügyintézés. Az ember hazaér és vadidegent talál a szobájában.

Aztán Jack elment, én még bemutatkoztam a lenti szoba lakóinak, hogy én vagyok az új lány. Tényleg meglepte őket az érkezésem, Jack egy szót nem szólt nekik rólam. Akkor hogy meglepődtek volna, ha az eredeti terv szerint esek be hétfő éjjel. :)

Megmutatták, mi a közös holmi, mi az övék, mi a szobatársamé. Hát nem mondhatnám, hogy bárhol lett volna helyem bármit elpakolni. Tele volt a hűtő, a konyhai szekrények. Fent pedig még a padlón is cucc volt, a koszos ruhától a kajamaradékig minden. Mint ahol bomba robbant. És mint kiderült, a szobatársam valószínűleg kórházban van, hát egyhamar nem lesz rend, szabad polc. Ráadásul az ablak mellett hűvöske is volt.

De akármekkora rumli és kosz is volt odafent, végre volt fedél a fejem felett, ágy a popóm alatt. Már nem vártam másra, csak egy zuhanyzásra és eldőlni aludni. Ezúttal nem fogott ki rajtam az új hely, a forgalmas utcazaj, mihelyst vízszintesbe kerültem, hamarosan el is aludtam, mint akit alaposan kupán csapott álommanó..

Első... azaz inkább nulladik nap – Amikor a félelmek valósággá válnak

Utolsó reggelem volt otthon. Viszonylag korán ébredtem, hamar összekaptam magam, mert még be kellett mennem a városba, hogy az új háziorvosomnak, akit várhatóan igencsak ritkán fogok látni, leadjam a papírjaimat, és biztos ami biztos megnézessem magam, mert kissé fájt a torkom, meg a gyomrom. Hiába, a para nagy úr. Kibumliztam a Határőrséghez (már megint kísért a múlt?). A doki persze csak intett, hogy a kollégájával intézzem, hiába beszéltük meg. De némi várakozás árán azért letudtam a papírmunkát és kaptam vagy 6000,- Ft-nyi gyógyszerről receptet. Nesze nekem.

Ezután hazatéptem, hisz ideje volt végre összecsomagolni. Jópárszor átpakoltam a bőröndöm és a kézipoggyászom, hogy megfeleljek a súly és mérethatároknak. Aztán elindult a menet Pestre. Vicces volt, hogy egy óra alatt elértük a várost, majd másfélbe telt átkeveredni a reptérre. Már kezdtem volna aggódni, mikor megérkeztünk végre. Egész addig viszonylag nyugodt voltam, de akkor elkapott a félsz. A vicc az volt, hogy kb. 2 percembe került a check-in. Ahol ráadásul kiderült, hogy ha én két bőröndért fizettem, az kétszer húsz kilót jelentett volna. És az egy bőröndöm is csak 18 kiló volt. Szóval mégse kellett volna az utolsó pillanatban kiraknom még azt a csomó dolgot. De most már késő volt bánkódni ezen.

Mivel még volt több mint egy óra addig, míg a kapuhoz ki kellett mennem, ittunk egy üdítőt, beszélgettünk közben. Megjegyzem, a reptéren minden arany áron mérnek. Egyedül a minibusz ára tűnt kellemesnek a maga 2300,- Ft-jával. Lassan telt az idő, nőttön-nőtt a para. A teraszra se lehetett már kimenni, hát kintről láttuk két gép felszállását. Aztán végül elköszöntem családtól és bementem.

Naná, hogy a zsebemben felejtettem a halom aprót, meg az övem is rajtam maradt, hát besípoltam a kapunál, ahogy illik :) Másodszorra már nem hibáztam, de ekkor még a cukorkáimat akarták látni a zsebemből. De nem volt szimpi a néni, ezért csak bemutattam, de nem kapott. :) Mire visszarámoltam a motyóm és beértem a belső váróba, jött az első rossz hír. A gép több mint egy óra késéssel indul csak.. Paff neki.

Körbenéztem, hol lehet odabent bezacsizott üdítőt venni, de csak szesz volt. Mondjuk a kedélyállapotomnak jót tett volna, de inkább kihagytam. Végül vettem egy kólát és olvasgattam, elnyammogtam a kakaós csigám felét, szuggeráltam az órát és közben rémképlett előttem, hogy ezzel nem nőnek az esélyei a kémfilmes találkozómnak. De aztán csak bedöcögött a gép, kilenc körül elkezdtük végre a beszállást.

Szűken voltunk, a gép eléggé tele volt. Nekem meg újdonság minden, hisz sosem repültem még. Lassacskán mindenki elhelyezkedett, aztán amíg kihúztak minket a pályára és vártunk a felszállási engedélyre, megtartották a szokásos bemutatót, amit a filmekben is mindig lát az ember. Aztán nekilódultunk végre. Nem tudom, az alap parától-e, vagy a gyors magasságváltozástól, de azért erőst kóválygott a gyomrom a füldugulás mellé. De szerencsére azért a megfelelő zacsit nem kellett igénybe vennem. Szépek voltak fentről a városok fényei, bár valamennyit aludtam is út közben azt hiszem. Hogy melyik város pisiltem le, azt nem tudom, de kipróbáltam a mosdót is, már csak a poén kedvéért is. Időnként kicsit döcögtünk, de semmi extra nem volt az úton szerencsére. És a landoláson is sikeresen túlestünk. Megérkeztem hát az „új világba”.

Galád csomagom elhúzott mellettem, de sikerült levadásznom, mielőtt visszabújt volna a színfalak mögé, aztán már csörtethettem is kifelé. Az első utamba akadó buszra felcuccoltam, ami bement az O'Connell Streetre. Igaz, csak harmadszorra értettem meg, hogy azt kérdezik, oda-vissza jegyet kérek, vagy csak oda. Aztán meg azon aggódtam, hogy nem tudom majd, hol kell leszállni. De kérem itt más világ van, nem úgy megy mint vidéken. Dallamos női hang sorolta, mikor melyik megálló van.

Laza másfél órás késéssel, közel éjfél tájban érkeztem meg a megadott utcába. Keresni kezdtem az utasításokban kapott „Spire” feliratot. Mert ugye, aki nem olvassa el rendesen a útikönyvét (hiába tojta előrelátóan a jesszuska már karácsonyra), annak nem esik le, hogy a „Spire”, az a bazinagy torony az utca közepén. De legalább annyi eszem volt, hogy nem kezdtem el mászkálni, hanem megkérdeztem. Aztán kezdtem vadászni az útmutatás következő pontját, de sehol se láttam a villogó lámpájú Toyotát. Nem rajongtam ezért a kémfilmbe illő találkozóért, de most már még kevésbé tetszett. Megpróbáltam felhívni az ingatlanos pasast, akinek össze kellett volna szednie, hogy az albimhoz vigyen, de természetesen ki volt kapcsolva a lelkem. Szóval bejött, amitől féltem. Ott állok egyedül a nagy büdös dublini éjszakában egy hatalmas bőrönddel és kiderül, hogy mégsincs szállásom. Mindez nem tűnt szerencsés kezdetnek. De azért, bár megszeppentem kissé, nem estem pánikba.

Párszor baktattam fel-le óriásbödivel, kitartóan keresve a Toyotát, meg hívogatva az ipsét, mindezt valószínűleg kellően kétségbeesett képpel. Először egy házaspár jött oda, hogy eltévedtem-e. Aztán egy srác, aki adott tippet, hol találok megfizethető hostelt. Legalább ez kellemes meglepetés volt a kellemetlenségben, hogy ilyen barátságosak és segítőkészek az emberek.

Ami a hostelt illeti.. Hát, először majdnem megfordultam. Egy sikátorban volt, a recepción két arab sráccal. Félreértés ne essék, nem vagyok rasszista, de ez az első összkép nem volt a legbizalomgerjesztőbb. De mivel nem volt humorom tovább sétálni, megkérdeztem, van-e szabad helyük. És bár relatíve drágán adták az ágyat, lecsaptam rá. Végre nyugit akartam. Felcipeltem óriásbödit a másodikra és kerestem az ágyam, amiben már aludt valaki. Hát újra lecsattogtam megkérdezni, hol a mosdó, meg akkor melyik ágyban aludhatok, aztán vissza. Mivel nem sok jót hallottam a hostelekről, a fejem mellé pakoltam a fontosabb cuccaimat az emeletes ágyon, aztán megpróbáltam elaludni. Nem ment könnyen, de nem csoda. Pörgött az agyam ezerrel az új élményeken, meg a „pofára esésen”. De aztán győzött a fáradság és első kalandos éjszakám végére pontot téve, bealudtam végre..